Summa cum laude minősítéssel végezte el a jogászképzést Karunkon, majd a Közép-Európai Egyetemen összehasonlító alkotmányjogi LL.M diplomát, 2018. őszén pedig az ELTE ÁJK-n PhD fokozatot szerzett. Jelenleg az MTA TK Jogtudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa, mindemellett számos nemzetközi jogi konferencián szerepel sikeresen. Nem utolsó sorban pedig Karunk Alkotmányjogi Tanszékének kutatója, valamint kutatás- és tudományszervezői minőségben tanácsadó a Bibó István Szakkollégium igazgatója mellett.
Jurátus: 2019 januárjában felkerültél a Forbes jövővel foglalkozó, Next című különszámában a tudományos és technológiai pályán dolgozó, 30 év alatti tehetséges fiatal kutatók harmincas listájára. Tudjuk, ez nem véletlen, hiszen számos eredményt tudhatsz magad mögött. Viszont te sem itt kezdted: mi volt az, ami elindított téged a jogászi pálya felé?
Szentgáli-Tóth Boldizsár: Ez nem könnyű kérdés. Mindigis a humán területek érdekeltek, középiskolában a töri volt a nagy kedvencem, azzal foglalkoztam sokat. Emellett a közélet is rendkívül érdekelt, kiemelt figyelmet fordítottam a politikai eseményekre a gimnáziumi éveim alatt. Ezért a jog és a történelem szak volt a két lehetséges választás számomra. A döntő szempont mégis az volt, hogy ha elmegyek történésznek, akkor alapvetően csak kutatni vagy tanítani lehet. Habár most is nagyjából ezt csinálom jogászként. (mosolyog)
Azonban így rengeteg kapu nyitva áll előttem, mivel PhD fokozatot szereztem, és a szakvizsgát is letettem. Ha úgy adódna, akár nyithatnék saját irodát is. Egyszóval sokkal többféle lehetőség van, mintha a történelem szakon végeztem volna. Nem mondom, azért próbáltak néhányan meggyőzni arról, hogy menjek inkább történelem szakra. Legtöbbször azzal érveltek, hogy a jogászok nem mindig az egyenes utat választják, svindliznek. Volt egy pár ilyen beszélgetésem, de nem sikerült eltántorítaniuk, és eddig azt mondom, hogy abszolút nem bántam meg.
Az elmúlt lassan egy évtized pedig igazolta a döntésedet. Mostmár tudjuk, hogy hogyan jött a jog iránti érdeklődés, de annak a szerteágazó világában miért éppen az alkotmányjog lett az, ami magával ragadott?
Szentgáli-Tóth Boldizsár: Ez nagyjából egyenes út volt onnantól kezdve, hogy engem a történelem és a közélet is nagyon érdekelt. Könnyen belátható, hogy a hatályos jogon belül ez az a jogág, ami leginkább reflektál ezekre. A tanrendi tematika miatt azonban – ellentétben a legújabb tanrendben tanulókkal – én még nem kezdhettem az alkotmányjoggal, hanem először a jogtörivel tudtam érdemben foglalkozni. Másodévben viszont már úgy mentem a MÁJT Tanszékre demonstrátornak, hogy tisztában voltam azzal, hosszú távon egy emelettel feljebb vezet az utam. Nyilván ahhoz azért még szereznem kellett előbb egy kis hatályos jogi tudást, illetve a tanszéken is jobban meg kellett vetnem a lábam, kiépíteni a kapcsolatokat.
Szerencsére ez nem volt olyan nehéz, mivel Kukorelli tanár úr volt a szemináriumvezetőm, Pozsi (Dr. Pozsár-Szentmiklósy Zoltán – a szerk.) volt a Bibó igazgatója – ugyebár én szakkollégista is voltam –, úgyhogy vele onnan ismertük meg egymást. Akkor még itt volt Papp Imre, aki a Közjogi Kört vezette, és mivel akkor még felvételi útján oda is bekerültem, tőle is rengeteget tanulhattam. Azután Dezső Márta, ő volt az örök konzulensem, mind az évfolyam-, mind a szakdolgozatoknál. Sokat köszönhetek mindenkinek, de talán Mártával kellett volna kezdenem. Másodév elejétől a mai napig figyelemmel kíséri minden fontosabb lépésemet, hallgató koromtól kezdve sokszor hosszasan teáztunk a tanszéken, az ő szakmai és emberi iránymutatásai meghatározóak számomra. Körülbelül másodév végére már gyakorlatilag ismertem mindenkit a tanszéken, és nagyjából átláttam, hogy milyen munka folyik itt, mik a lehetőségek, így harmadév elején már ide jelentkeztem demonstrátornak.
Tehát már másodévben eldőlt benned, és nem is változott az érdeklődés?
Szentgáli-Tóth Boldizsár: Igen, bár nyilván itt-ott foglalkoztatják az embert más dolgok, jogterületek is, és sokszor mondanak ellenérveket is, hogy például más helyeken többet lehetne keresni, de egyelőre nagyon szeretem ezt csinálni. Az elhivatottságomat erősítette, hogy a tanszéken elég pezsgő volt a TDK-élet, bár ahogy látom, most sincsen ez másként. Ez nemcsak azt jelentette, hogy szakmailag együttműködünk, mondjuk hetente összejövünk egy alkalommal, hanem azt is, hogy egy baráti társaság vagyunk.Ez adott egy biztos alapot, de az is hozzájárult a töretlenséghez, hogy a Bibóban a Közjogi Műhelyhez csatlakoztam, már rögtön az elején, majd olyan helyekre mentem gyakornoknak, az Országgyűlés Hivatalába, Ombudsmani Hivatalba, Igazságügyi Minisztériumba, Jogtudományi Intézetbe, ahol főleg ilyen dolgokkal tudtam foglalkozni.
Az egyik üzlet hozta a másikat, és egyre több emberrel megismerkedtem az alkotmányjog területén. Egyre újabb és újabb projektek jöttek, de azért próbáltam itt-ott szabadulni. Például dolgoztam két és fél évig – a PhD képzés éveivel párhuzamosan – minisztériumban, ahol közbeszerzésekkel foglalkoztam, de valahogy mindig visszazuhantam az alkotmányjogba, visszahúzott a szívem, úgyhogy ez maradt a főcsapás.
És nem is akárhogyan végezted a tanulmányaidat, summa cum laude minősítést, majd PhD fokozatot szereztél, és van egy LL.M diplomád is. Ennek kapcsán felmerült bennem a kérdés, hogy mi motivált ezeknek az elérésében. A legtöbb ember állandóan a kifogásokat keresi, hogy miért nem csinálja elég jól a dolgait, és miért nem ér el sikereket. Neked látássérültként tökéletes alibid lenne arra, hogy az életedet ne akard kihasználni teljes mértékben. Megtehetted volna, hogy nem teszel semmit, mondván számodra az élet már így is éppen elég nagy kihívás. De te mégis sikert sikerre halmozol. Honnan ez a rengeteg erő?
Szentgáli-Tóth Boldizsár: Egyrészt ugye azt mondják, hogy lövésből lesz a gól. Tehát egyszerűen próbálkoznia kell az embernek, és akkor sokminden bejöhet. Nyilván nem minden, de a kudarcokat senki sem tartja számon.
Ha két-három dologból egy bejön, akkor máris egy kicsit előrébb jutottál. Én úgy gondolom, hogy folyamatosan próbálkozni kell, az embernek ki kell tűznie célokat maga elé. Lehetőleg reális célokat, és akkor van esély előrébb jutni.
eg hála Istennek mindig olyan emberek vettek körül engem, akik igazából el is feledtették velem, hogy bármi is hiányozna belőlem.
Olyan hét-nyolc éves voltam, amikor elveszítettem a látásomat. Addig sem láttam tökéletesen, de lényegesen jobban, mint most. Emlékszem színekre, emberi arcokra, ilyesmikre. Ebben a korban már elég nagy voltam ahhoz, hogy maradjanak még emlékeim a látásról, ahhoz viszont még elég fiatal, hogy ne legyen ez egy olyan nagy trauma. Mert nyilván, ha ez már felnőtt korában történik az emberrel, sokkal nehezebb feldolgozni. Én viszont ebbe nőttem bele. És ahogyan már mondtam, szerencsére a környezetem is mindig olyan volt, hogy ez nem jelentett problémát. Előre kell tekinteni és nem szabad visszariadni attól, hogy kezdeményezzen az ember: ne csak végignézze, hanem alakítsa azt, ami körülötte történik.
Mondhatjuk, hogy ezt a jó hozzáállást már otthonról hoztad magaddal, hogy a szüleid is mindig bíztattak, ezért tudtad, hogy számodra bármi lehetséges?
Szentgáli-Tóth Boldizsár: Igen, teljes mértékben. Mindigis ezt próbálták átadni, hogy csinálni kell, és akkor menni fognak a dolgok. Főleg anyukám azért persze aggódott értem, hogy mi lesz, ha jönnek az újabb és újabb kihívások, és egyre több helyre megyek el nélkülük – akár külföldre is – olyan emberekkel, akiket ők nem, vagy legfeljebb éppen csak, hogy ismernek. Édesapám pedig mindig azt mondta, hogy „tegyem, amit tennem kell, csináljam a dolgomat,ha pedig bármi kellene, szóljak”. Szóval jól kiegészítette egymást a kettő, és mindig ott voltak, ha kellett, lehetett hozzájuk fordulni, ha bármi volt. De sose korlátoztak le, aztán egy idő után rá is kellett jönniük, hogy erre már úgysincs esély. (nevet)
Tehát folyamatosan célokat kell kitűzni, hogy fejlődjünk, és ugyebár a fejlődés az nem áll meg. Mindemellett viszont fontos, hogy az újabb és újabb célokat úgy tudjuk megvalósítani, hogy közben jól érezzük magunkat. Elérhetsz az életben rengeteg dolgot, de ha közben nem érzed jól magad, akkor annak igazából nincsen sok értelme.
A kívülről jövő nyomásokkal pedig nem éri meg foglalkozni. Akár, hogy ki mit lát belétek, vagy szerinte mit kellene megvalósítanotok. Félreértés ne essék: érdemes meghallgatni, ki mit tanácsol, mert mindenkitől lehet tanulni, de a végső döntést azt mindenkinek magának kell meghoznia, hogy mivel szeretne foglalkozni. Megfelelni pedig legfeljebb csak saját magadnak érdemes.
Evezzünk kicsit más vizekre. Számunkra azért is különleges vagy, mivel a Jurátusnak is tagja voltál az egyetemi éveid alatt. Hogyan kerültél az egyetemi sajtóhoz, és milyenek voltak ezek az évek számodra?
Szentgáli-Tóth Boldizsár: Az írás régóta foglalkoztatott, már középiskolában is az OKTV-től kezdve mindenfélét írogattam, mondhatni mindig is grafomán ember voltam. Tehát volt az írásban már némi tapasztalatom, ezért, és a kutatási témaköreim miatt is keresett meg az egyik évfolyamtársam, az akkori Paragrafu§ rovat vezetője, akivel azóta is jó barátok vagyunk, hogy írhatnék a Jurátusba is. Ezzel párhuzamosan jött létre az Arsboni, amelynek a kezdetei óta szerkesztőségi tagja vagyok.
Az egyetemen egyébként a Jurátuson keresztül váltam ismert emberré, hogyha lehet ezt így mondani. 2011 környékén voltam másod-harmadéves, ami pont egybeesett az Alaptörvény és a sarkalatos törvények elfogadásával, éppen ezért rengeteg alkotmányjogi témát dolgoztam fel. Volt egy külön cikksorozatom, ami a Paragrafu§ rovaton belül jelent meg hónapról hónapra. Ebben az Alaptörvény módosításait, valamint az éppen elfogadás alatt álló sarkalatos törvények főbb újdonságait mutattam be, és értékeltem. Többek között az Alaptörvény negyedik módosításáról is írtam, amit azért emelek ki külön, mert köztudottan kormánypárti és ellenzéki szakemberek tetszését is elnyerte egyszerre.
Talán az volt a titok, hogy mindig az objektivitásra törekedtem, habár nyilvánvalóan senki sem lehet teljesen objektív. A közéletre – és sajnos néha a tudományos közéletre is – nagyon jellemző az, hogy az emberek elfogultan nyilatkoznak az eseményekről, akár az egyik, akár a másik irányba. Én igyekeztem mind a két fél érveit megérteni, illetve ezekből leszűrni azt, hogy mi lehet helyes vagy helytelen. Ennek pedig elég jó visszhangja volt itt a Karon, sokszor megállítottak a folyosón, és megdicsérték az írásaimat. Ez egy jó időszak volt, és egy fontos állomás is egyben.
Hova tovább? Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
Szentgáli-Tóth Boldizsár: Ha néhány évvel korábban tetted volna fel ezt a kérdést, egészen biztosan lettek volna konkrét válaszaim. Leginkább azt mondtam volna, hogy amikor eljön az ideje, alkotmánybíró szeretnék majd lenni. Ma már egészen másként gondolkodom erről. Azt tapasztaltam, hogy a szerencse, vagy éppen annak hiánya sokkal nagyobb szerepet játszik az ember életében annál, sem hogy érdemes lenne hosszú távú célokat kitűzni. Másrészt, a mai viszonyok között minden annyira gyorsan alakul körülöttem, hogy jószerivel azt sem tudnám megmondani, hol leszek majd egy év múlva, mit fogok pontosan csinálni. Igyekszem azokkal a lehetőségekkel élni, amik adódnak, és amit lehet elkövetni azért, hogy ezek a lehetőségek adódjanak. A lényeg azonban nem az számomra, hogy hagyományos értelemben vett látványos karriert építsek, a pozíció egyáltalán nem motivál. Bármit is tartogat számomra a jövő, három dolgot szeretnék igazán elérni:: olyasmivel foglalkozhassak, amit szívesen csinálok; értelmezhető módon meg is éljek belőle; és minél több időt tölthessek azokkal, akiket szeretek.
Köszönjük az interjút és további sok sikert kívánunk Dr. Szentgáli-Tóth Boldizsárnak!
