Az elvágyódás érzése sokunkban megvan, általában akkor tör elő, amikor minden teendőnk összesűrűsödik, és semmilyen kiutat nem látunk. Erre szerencsére gyors megoldást jelenthet kedvenc fapados légitársaságunk és az Airbnb oldalának felkeresése, akár azonnal, előadás közben. Bennem azonban az eltűnés iránti vágy olyan méreteket öltött, hogy mindenképpen valami nagy dobáson járt az eszem, nem csak a szokásos, négynapos kiruccanáson.
Több ismerősöm és barátom javaslatára kezdtem el az AIESEC (Association internationale des étudiants en sciences économiques et commerciales – Kereskedelem és közgazdász hallgatók nemzetközi szervezete) háza táján szimatolni, ami egy 126 országban működő nonprofit diákszervezet. Sok száz, az ENSZ tizenhét fenntartható fejlődési céljához kötődő projekt közül választhat az a fiatal, aki összecsomagolna, és hat hétre egy teljesen új országba, kontinensre utazna önkénteskedni. Új kontinensre vágytam, de még olyan távolságba, ami viszonylag könnyen elérhető. A választásom azért esett Marokkóra, mert a mindenben segítőkész magyar AIESEC corvinusos csapata ezt ajánlotta, mint olyan afrikai országot, ahonnan sok jó visszajelzést kaptak az önkéntesektől.
Június végén összepakoltam mindent, ami húsz kilóba belefért, és felszálltam az utóbbi időben egyre népszerűbbé váló Budapest-Marrákes közötti közvetlen és abszolút pénztárcabarát járatra. A projekt, amit még februárban választottam ki, a város fontos turisztikai pontjainak beható megismerését és az élmények dokumentálását tűzte ki célul fotók és cikkek formájában, hogy ezzel népszerűsítse a környéket.
Ebben a projektben közel harmincan vettünk részt, de ugyanakkor a marrákesi AIESEC szervezésében több párhuzamos program is zajlott oktatási és közösségimédia-marketing témában, így bőven volt alkalmunk másokkal keveredni a világ minden tájáról. A baráti körök közös szálláshely, kultúrkör, beszélt nyelvek vagy egyszerű szimpátia szerint alakultak, akár páros felhozatalban, akár nagyobb, tizenöt fős társaságok képében.
A projekt minden résztvevője értetlenül fogadta azt a fejleményt, ami bár korábban is sejthető volt, az első pár nap után vált teljesen nyilvánvalóvá: míg a párhuzamos projektek résztvevői egy civil szervezettel vagy nyelviskolával dolgoztak együtt, kemény munkaórákat vállalva, a mi projektünk csak rólunk szólt. Közvetlenül társadalmi hasznot nem hajtó módon a mi feladatunk a város felfedezése volt, a látottak dokumentálása, majd heti egyszer az ezekről való beszámolás egymásnak.
Bár nem erre számítottunk, mikor önkénteskedésre adtuk a fejünket, elég hamar belenyugodtunk, hogy lényegében azt csinálunk, amit akarunk, és semmi más dolgunk nincs, mint amit egyébként sem hagynánk ki: a környék minden érdekes pontjának bebarangolása, Instagram worthy content előállítása és az interkulturális élmény kiélvezése, megélése.
Bele is vetettük magunkat, és egy legtöbbünk számára teljesen ismeretlen környezetben nem kellett sokat várni arra, hogy különböző kalandok köszönjenek ránk úton-útfélen. Míg hétköznapi, öt napot vagy egy hetet ott töltő turistaként úgy képzelem, csak kapkodja az ember a fejét a sok új élmény hatására, próbálja elkerülni a trükkös turistacsapdákat, nekünk a legnagyobb előnyünk az volt, hogy az első pár nap után kiismertük a város szabályait. Megtanultuk elkerülni a hiénákat, és ha valami fontosat szerettünk volna elintézni, vittünk magunkkal valakit a társaságból, aki tudott arabul.
Bár egyáltalán nem az az élmény rajzolódott ki az ott eltöltött heteimből, mint amire itthon számítottam (sok tekintetben jobb, és néhányban rosszabb volt), mégis azt hiszem, olyan tapasztalatokat szereztem, amit még jó ideig mesélhetek majd.
Új life skilleket fejlesztettem ki, és olyasmiket is kibírtam, amiről itthon azt gondoltam, hogy teljesen kizárt, hogy bevállaljam.
Azoknak az élményeknek, amikre nagy szeretettel gondolok vissza, hosszú a sora. Hajnali kettőig a parkban vagy kávézóban beszélgetni húsz fős csoportban, a helyiektől övezve (ők is csak este tízkor bújnak elő a nagy meleg miatt), a marokkói vendégszeretet megtapasztalása akár az otthonokban, akár a tömött buszon, ahol a dehidratáltságtól elájultam, az éjfélkor is zúgó, táncoló főteret nézni egy magas teraszról az éjjeli szélben, tíz fokos Atlanti-óceánban fürödni csak pár kiragadott példa abból, amire remélem, ötvenévesen is élénken vissza tudok majd emlékezni.
Minden ilyen és ehhez hasonló út számos kompromisszumra kényszerít minden egyes ott töltött percben. Ilyesmi lehet a többi résztvevővel való együttélés (akár nagyon alacsony egy főre jutó négyzetméteren), a helyiekkel való érintkezés, európaiként egy más kultúra teljesen eltérő higiéniás elvárásai és még sok olyan apróság, ami egy rövid nyaralás alkalmával mókás vagy kikerülhető, ám több ott töltött hét alatt a mindennapok elkerülhetetlen részévé válik.
Előfordulhat, hogy mindaz, ami nekem kihívás, másnak meg sem kottyan, és ez fordítva is igaz lehet. Véleményem szerint ezeknek a mobilitási lehetőségeknek akkor van értelme, ha magadhoz képest szeretnél fejlődni, új dolgokat kipróbálni és önállóságra szert tenni. Klisének tűnik, de az érdekes dolgok tényleg a komfortzónádon kívül kezdődnek.
