A talio alulértékeltsége

pexels-photo-2022650

A szemet szemért elv oda vezet, hogy az egész világ csak megvakul.

„Minden civilizált lényben valahol mélyen ott ólálkodik egy kis kőkorszaki ősember; bunkóját lóbálja, és szemet szemért követel. Jobban tesszük azonban, ha nem engedjük, hogy ez az állatbőrökbe szabott kis figura szabja meg egy ország törvényeit” – írta Arthur Koestler filozófus, pedig a bosszú elkerülhetetlen és logikus feltétele a társadalmi együttélésnek.

Amellett, hogy a bosszú örömöt okoz, az elszenvedője nagy valószínűséggel tartózkodni fog helytelen magatartásától a jövőben. Ha egy képzeletbeli személy minden nap belénk rúg, és sem a jó szó, sem a fenyegetés nem használ, mindaddig nem fogja abbahagyni, amíg valaki vissza nem rúg egyszer, ezáltal agyában a rugdosás összekapcsolódik a fájdalom érzetével, félni fog tőle, így a társadalom normálisan működhet tovább. Miért is érvelnénk ellene, ha olyan világban is megállja helyét, mint a darazsaké, ahol a királynővel rivális peterakó dolgozókat megölik?

A talio az emberiség történetében viszonylag új: nagyjából az államok kialakulásával egyidős elv, amely a törzsi társadalmakban jellemző, gyakorlatilag végeláthatatlan háborúskodáshoz, aránytalan megtorlásokhoz vezető vérbosszút és magánbosszút váltotta fel.

hammer-802296_1280

A több ókori jogban is megjelent módszer az őskori állapotokhoz képest biztonságot, igazságosságot sugallt. A talio elv rendszertanilag a megtorlási elmélet megnyilvánulása, mely szerint a bűntett önmagában rossz, így Isten, az erkölcs vagy az igazság nevében meg kell torolni. Tehát a büntetés célja nem a társadalom védelme és az elkövető nevelése; pusztán a sértett jog eredeti állapotának helyreállítása, a jogkövetés tagadásának társadalmi megvetése.

A szemet szemért elv hátránya, hogy lehetetlen minden ügyben érvényre juttatni. Egy félszemű vakítóra például más szankció vonatkozott, mert látásától való megfosztása túl nagy méltánytalanság lett volna, nem is beszélve a teljesen vak elkövetőről.

Kisegítő megoldásként a pénzbüntetést és a tükrözést alkalmazták: utóbbi egészen leleményes megoldásokhoz vezetett. Az árulót például „az ellenség becsempészésére használt” szekéren végezték ki, a sátánnal cimborálót a „pokol tüzével” égették meg. Láthatóan arányos (a bűncselekménnyel egyenlő mértékű) büntetésre törekedtek, amely bizonyos vélemények szerint csak a szándékos emberölésért járó kivégzés esetében valósult meg maradéktalanul.

Bizonyos esetekben az illető nemcsak az ókori erkölcs, hanem a modern jog szemében is „méltóvá válhat a halálra”, másképpen fogalmazva életének kioltása államilag engedélyezett) – de itt nem a halálbüntetés, hanem a jogos védelem problémaköréhez kapcsolódunk.

Ha tudjuk, hogy a gyilkos egyetlen ember megölését kísérli meg, miért lőhetjük le őt akár más megmentése érdekében, ha az eredmény mindenképpen egy személy halála lesz?

Ilyen helyzetben Sólyom László alkotmánybíró véleménye szerint nem az életek közötti egyenlőség felbomlása történik, hanem a szituáció jogon kívül kerülésével egyfajta természeti állapot rendeződik vissza. Ezen álláspontját egyes büntetőjogászok vitatják.

Talán a köznapi értelemben vett bosszú akkor lenne elfogadott, ha figyelmen kívül hagyhatnánk a jogos védelmi helyzet korlátjait, a szükségességet és az időbeliséget – igaz, a jogszerűség és jogtalanság közötti határvonal nem teljesen éles: például az erős felindulásban elkövetett emberölés áthidaló megoldás lehet méltányossági szempontok alapján. Azonban ha a sértett már nincs ilyen helyzetben, az elkövető további bűncselekményeinek megakadályozása az állam feladata.

justitia-2597016_1920

Azzal az állítással, hogy nagy indulattól vezérelve érdemes visszavágni, kielégülést keresve elégtételt venni, a pszichológia nem ért egyet. Egy elmélet szerint a bosszú azért okoz örömöt, mert a vétkes megbüntetésével az illető fenntartja magában az igazságos világ illúzióját, de a kutatások arra mutatnak rá, hogy ez a vártnál kevésbé tölt el jó érzéssel, sőt a sértett szükségképpen visszaemlékszik a fájdalmas múltra.

A bosszúhoz való viszony nagyban függ a személyiségtől.

Kimutatható, hogy minél én-központúbb, neurotikusabb, pesszimistább valaki, annál hajlamosabb gyűlölködni megbocsátás helyett, és traumát elszenvedett személyeknél a bosszúálló fantázia természetes válaszreakció akár apróbb bosszúságok miatt is.

Ez alapján viszont a másik véglet is előfordul, vagyis az, amikor valaki súlyos sérelmek felett is rendkívül nagyvonalúan eltekint.

A taliót pszichológiailag és vallásilag a megbocsátás képessége, történelmileg a szabadságvesztés váltotta fel. A klasszikus büntetőjogi iskola már a közjó megóvását, valamint a megelőzést tűzte ki a szankciók céljává, szakítva a törvényes, de magánjellegű fizikai hatalomgyakorlással.

Ennek ellenére úgy tűnik, az emberek manapság is keresik a bosszút, ezért aktuális témának nevezhető. Milyen sok sérelem megtorlása zajlik törvénytelenül mindennapjainkban rágalmazásokkal, közlekedési erőfitogtatásokkal, kisebb rongálásokkal!

Vessünk egy pillantást erre az elvre az ellenőrizhetetlen, önhatalmú büntetések világában! Úgy tűnik, vannak bizonyos normák, amelyeket jó érzésű ember szinte ösztönösen helyénvalónak tart. Kevesen vitatnák például, hogy pénztárnál nem szabad átugrani a sort, és a barátunktól kölcsön kapott autót ugyanolyan állapotban kell visszaadni.

Ám a talio szemlátomást nem ilyen: egyesek szerint a hazug embernek pofon, mások szerint kiadós verés jár. Ha például az olvasó Lúdas Matyi történetét – aki háromszorosan „fizette vissza” az ötven botütést – igazságosnak tartja, szemléletmódjában közelebb áll az őskori magánbosszúhoz – ahol a követelmény megfelelő indok volt csupán –, mint Mózes vagy Hammurappi törvényéhez.

Források: 1, 2, 3

23/1990. (X. 31.) AB határozat

Büntetőjog I. Általános rész. HVG-ORAC Lap-és Könyvkiadó Kft. 2017

A magyar büntetőjog általános tanai. ELTE Eötvös Kiadó Budapest, 2019

Magyar jogtörténet. Osiris Kiadó Budapest, 2007

Rudolph J. Gerber – John M. Johnson: Top Ten Death Penalty Myths – The Politics of Crime Control. Westport CT London, 2007

Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés a zsidó jogban – A Talmud és a Háláchá alapján (ÁJT, 2007/3., 465-488. o.)

Kuminetz Géza: Megfontolások a büntetésekről, különös tekintettel a halálbüntetésre – katolikus szemmel (IAS, 2010/4., 175-204. o.)Összehasonlító jogtörténet. ELTE Eötvös Kiadó Budapest, 2016


JURÁTUS HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS



A szerzőről Összes bejegyzés megtekintése

Glattfelder Dénes

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Hozzászólás írásához, kérjük jelentkezz be.