A nemrégiben alakult Kelet-Nyugati Alkotóműhely legújabb előadása családi drámaként ábrázolva tesz kísérletet a rendszerváltás óta eltelt harminc év magyar politikájának, illetve az azóta létrejött politikai rendszernek a megértésére. A darab, bár analógiái többször félrecsúsznak, látványvilágával, szórakoztató gegjeivel feledtetni tudja hibáit, és közben meglepően frappáns módon gondolkodtatja el a nézőt.
„Célunk, hogy társadalmi párbeszédet kezdeményezzünk a minket körülvevő súlyos politikai dilemmákról úgy, hogy minden oldal és vélemény képviseltethesse magát és elkezdjünk érdemben politizálni…” – áll a 2021 óta aktív Kelet-Nyugati Alkotóműhely legújabb, Csendes többség címmel ellátott előadásának leírásában. És noha az utóbbi időszakban a generációnk rendszeresebben politizáló köreiben újra és újra megfogalmazott – sőt, szinte már unalomig ismételt – gondolatáról van szó, amely sok esetben azonban mindössze gondolat marad, rögtön az elején leszögezném, hogy a budapesti Vörösmarty Gimnázium előadótermében bemutatott darab nem okoz csalódást.
Velejéig politikai előadásról van itt szó, amely a politizálásban meglepő módon nem csak, hogy nem reked meg a színházakban már megszokott diktátorozások és stadion-építgetős utalások világában, de képes felülemelkedni a különböző politikai oldalak a kipécézésén, és az azoknak való beszólogatáson is, és ehelyett képes egyszerre több politikai oldalt is a megértés igényével vizsgálni – ez alól egyedüli kivételként talán a magyar radikális jobboldalt tudnám említeni, amelynek az ábrázolása esetünkben talán egy kicsit sztereotipikusra sikeredett. Na de előreszaladtam, mindent a maga idejében.
További különlegessége az előadásnak, hogy – ellentétben az utóbbi időszakban, legalábbis általam megismert alkotásokkal – vizsgálatának középpontjában nem a politika egyes részterületeinek a társadalom által is érzékelhető hatásai állnak. Gondolok itt az oktatás, az egészségügy, vagy az ország leszakadó régióinak problémáira. Ezen jelenségek helyett ugyanis a darabot nem más érdekli, mint a felsorolt problémák közös pontja, azaz maga a magyar politikai rendszer. Fő kérdése, hogy hol is csúszik el annak a döntéshozó apparátusnak a működése, amely a fentebb felhozott problémák megoldásáért felel.
Politológus hallgatóként egyszerre hálás és nehéz dolog egy ilyen előadásról írni. Hálás, mert az ember örül, hogy végre nem csupán a felszínt karcolgató előadásról írhat véleményt. Másrészt pedig igen nehéz, mert még ha az alkotók mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy a lehető leghitelesebben ábrázolják a politikum jelenlegi, vagy múltbeli állapotát, aminek természete márpedig olyan, hogy már csak azért is annyiféle formát ölt, amennyien (és ahány irányból) megfigyeljük.
Mást fog látni a vidéki, mást az urbánus, mást a határon túli, és a kitelepült magyar, ahogyan mást fog látni természetesen az ellenzéki, és a kormánypárti szavazó is. Ennek következtében pedig, ha érvényeset akar mondani a közéletről egy előadás, akkor azt is csak az alkotók szempontjából figyelve teheti, és akaratlanul is be fog csúszni egy-egy olyan megállapítás, amelyet észlelve a politológus a nézőtéren kényelmetlen fészkelődésébe kezd, az előadás tárgyi tévedéseire terelődik a figyelme, miközben ez egy darab esetén ritkán szerencsés nézői attitűd.
És mégis, most ezzel kell folytatnom. Elsősorban pedig azért, mert a Csendes többségben fajsúlyos szerepet kap a magyar politika utóbbi, durván harminc évének bemutatása. A kifejezetten hatásosra sikerült kezdőkép után – a színen két fakocka-keretet látunk a sötétben, bennük egy-egy pantomím-szerűen tapogatózó alak – rögtön megkezdődik a darab fő szálát alkotó családi dráma, amelyben a családtagok az elmúlt harminc év politikai pártjainak megszemélyesítői, míg a nemrégiben elhalálozott nagyapa által a családtagokra hagyott ház a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) „gyámsága” alól frissen kikerült ország allegóriájaként szolgál. Megérkezik sorjában a színre a Magyar Demokrata Fórumot (MDF) reprezentáló, édesapját gyászoló, gondterhelt, szétszórt családanya, a Szabad Demokraták Szövetségeként (SZDSZ) és a Fidesz szerepét felvevő két gyermeke, majd az özvegy nagymama képében feltűnő Magyar Szocialista Párt (MSZP). A vérségi kötelékek ily módon történő leosztása önmagában nem lenne gond – igazából ha fura is, nem zavaró megoldása ez a darabnak. Azonban a viszonyokat alkotó karakterek hol hitelesen, hol pedig – legalábbis az általam ismert szakirodalom alapján – durva hibákkal ellátva képviselik az általuk reprezentált politikai pártokat.
Amíg ugyanis a pártokat bemutató, a darab elején előadott rövid „manifesztók”, illetve az, amilyen szemléletre hivatkozva próbálják megszerezni az országot szimbolizáló, eladósodott és elhanyagolt családi ház fölötti irányítást az egyes családtagok, véleményem szerint passzol az általuk reprezentált politikai pártokhoz, addig a karakterek között feszülő érzelmi viszonyok már korántsem annyira hitelesek.
Hogy csak egy példát említsek: bár egyes vélemények szerint szembetűnő a hasonlóság, nem hinném, hogy a Fidesz bármikor elismerően nyilatkozott volna az MSZMP-ről.
Főleg nem úgy, ahogyan az a darabban elhangzik: “mindent megtett, hogy a saját, teszem hozzá, téves elképzelései szerint minket megvédjen.” Ahogy a gyászoló nagymama kijelentése is, miszerint mind az ő (MSZP), mind pedig az elhunyt (MSZMP) kedvence márpedig a legkisebb unokájuk (Fidesz) volt, kifejezetten hamisan cseng. Ha még az idősebbik, SZDSZ-t szimbolizáló unokáról nyilatkozott volna így, amellett el tudtam volna menni szó nélkül, elvégre a magyarországi liberalizmus korai tábora amennyire én tudom, rendelkezett némi átfedéssel a 80-as évekre a kommunizmusból kiábrándult, és azzal szemben kritikussá vált, de korábban a rendszer által kedvezményezett értelmiségi réteggel, azonban a darabban épp ő talán a nagymama által leginkább megvetett családtag.
Tudom, hogy ez látszólag szőrszálhasogatás, és nem akarok az alkotói szabadság fact-checkere sem lenni, azonban az ilyen bosszantó következetlenség véleményem szerint kifejezetten hátráltat egy olyan darabot a célja elérésében, amely az érdemi politizálást kívánja elősegíteni. Nehéz érdemi társadalmi párbeszédet kezdeményezni alapként egy olyan szöveggel, amely ilyen tárgyi tévedéseket enged meg magának, miközben más pillanataiban látszólag megfelelően körüljárt módon mutatja be a politikai élet szereplőit, ezzel hitelességet kölcsönözve a félrecsúszott analógiáinak is a politikában kevésbé jártas nézők szemében.
Mert a darab, ami egyébként, miközben ezen morfondíroztam a nézőtéren, szép fokozatosan egy csehovi családdrámába bomlott ki, benne a kérdéses jövőjű ház fölött a hatalmat Lopahinként megszerző Fidesszel, sorra hozza a politikai utalásokat. Ráadásul – általában – odaillő, gondosan elhelyezett módon: miután a családanya (MDF) nem képes egyenesbe hozni az adóssággal terhelt családi házat, a nagymama és az idősebbik lány együtt próbálják megoldani a helyzetet (MSZP-SZDSZ -koalíció). Közben idéznek Kádár János híres utolsó beszédéből és a karakterek folyamatosan az általuk képviselt pártokra az épp felidézett korszakban jellemző retorikában szólalnak meg. A történetet pedig helyenként egy-egy mém is feldobja, megjelenik például a gitározó balliberális vezető politikus valamiért az utóbbi 10 év magyar közéletébe újra-és-újra beköszönő képe is.
Ezzel a – ténybeli hibái ellenére is – kifejezetten szórakoztató történettel azonban az alkotók nem elégedtek meg. A magyar politika minden szemrevételezett évtizede után ugyanis előbb egy-egy, fiktív “állatköztársaságokban” levezényelt, társadalmi problémáról döntő választáson vehetnek részt a nézők, amelyen az indulók, kapcsolatot teremtve a darab központi jeleneteivel, maguk a családtagok által reprezentált pártok: itt is a rájuk az előző jelenet által bemutatott időszakban jellemző retorikai fogásokkal, és ideológiával állnak a közönség előtt. Ez, az ezt rendre követő commedia dell’arte epizódokkal kiegészülve – melyek kaotikus jeleneteivel, és az alattuk elhangzott politikai szakszövegekkel erőteljes hangulatú jeleneteknek bizonyultak – hatásos módon támogatták meg a történet főbb jeleneteit. Változatos, ötletes előadás született meg az így felépült periódusok végére, a dramaturgia, és a belecsempészett poénok működtek, az előadók játéka is kellőképpen segítette a darab érvényesülését, az átvezetők vállalt kínossága is sikeresen tette szórakoztatóvá a színváltások logisztikai nehézségeit.
Egyedül a családjában fokozatosan eljelentéktelenedő családanyát (MDF) tudnám kiemelni, mint negatív, és egyébként, mint pozitív példát is: a darab elején tanúsított szétszórtsága ugyanis számomra annyira hatásos és meggyőző belépőre sikerült, hogy fájó volt látni, ahogy a dramaturgia a magyar politika történéseit lekövetve egyre szűkebb keretek közé szorítja a játékát, aminek a végére látszólag már nem nagyon érzi úgy, hogy lenne mit játszania. Az se segített a helyzetén, hogy a történet előrehaladtával az MDF helyett a karaktere előbb a Jobbik, majd a Mi Hazánk szerepét veszi fel – vélhetően a rendszerváltó pártból kilépett, majd a radikális jobboldali MIÉP-et megalapító Csurka Istvánt használva a polgári MDF és a magyar radikális jobboldal közötti összekötő kapocsként – és ezzel a fejlődéssel együtt a karakter egyre inkább csak a radikális jobboldal ismert sztereotípiáit vonultatja fel, a végére már egyenesen paródia-jelleget öltve.
Összességébe véve tehát egy hatásos, okos és szórakoztató dramaturgia végén érkeztünk meg a darab csúcspontjára, amellyel az alkotók fokozni is tudták az addig látottakat, érzékletesen bemutatva a magyar politika jelenlegi állapotát – hogy hogyan, azt viszont már nem lőném le.
Azonban ennek ellenére mégis némi hiányérzettel hagytam ott a Vörösmarty Gimnázium előadótermét. Hiába ugyanis a sok okos húzás, a jól átgondolt dramaturgia, a darab három elkülönült része egymásra nem volt észrevehető hatással, egymással nem lépett érintkezésbe, a végére nem nőtt össze. És ennek hiányában igazából nem is ismertünk meg többet a minket körülvevő politikai rendszerről, nem tudtuk meg, hol lehet az a pont, ahol elcsúszik annak működése. Hacsak ott nem, hogy akárhogy is válasszunk, teljesen mindegy, legbelül a végén így is, úgy is „kommunista szívvel” csapjuk a külvilágra az ajtót. Ami már önmagában sem elhanyagolható konklúzió.
A képeket a KENYA fotósai bocsátották rendelkezésünkre. Köszönjük szépen a meghívást!
Szívesen olvasnál még hasonló cikkeket: 1, 2, 3
