Egy nap az örökkévalóságból – Rendhagyó színházi előadás az Aula Magnában

színdarab1

Vajon milyen lenne, ha Nagy Imre és Kádár János újra találkoznának? Sok kérdést és problémát vet fel az ötlet, hiszen a XX. századi magyar történelem két meghatározó, az emberekben mély nyomot hagyó alakjáról van szó. Erre a fiktív találkozóra került sor az egyetemen egy színházi előadás keretében. 

Múlt szerdán rendhagyó színházi élményben lehetett része az érdeklődőknek az Aula Magnában. A felvidéki magyar író, Csáky Pál Egy nap az örökkévalóságból című kamaradarabját a József Attila Színház két művésze, Kiss Gábor és Ujréti László adták elő. Az eseményre jelenlegi diákok és oktatók mellett ELTE-alumnusok is szép számmal eljöttek.

Az est elején Csáky Pál köszöntötte a közönséget, és némi bevezetőt adva kontextusba helyezte a művét. Elmondta, hogy bár a két szereplőt politikusként ismerte az ország, ő megpróbálta emberi oldalukról megfogni őket, amelyhez számtalan archív anyagot is felkutatott. A darabot, és ezáltal Nagy és Kádár kapcsolatát, négy „gócpont” köré építette fel.

Egyfelől, szerinte Kádár sosem tudott elszámolni magával Nagy és társai kivégzéséért, még utolsó, 1989-es beszédében is vannak erre utaló részletek. Másodszor, a sors különös alakulása, hogy Kádár pont ugyanabban az órában halt meg, amikor Nagyékat a Legfelsőbb Bíróság felmentette. Harmadszor, Kádár az egyetlen volt kommunista vezető a keleti blokk országaiból, akinek a sírját meggyalázták: 2007-ben feltörték koporsóját, és ellopták a koponyáját – az ügy a mai napig tisztázatlan maradt. Végül, Kádár kétszer is felajánlotta Nagy Imrének, hogy mondjon le, aki azonban ezzel egyszer sem kívánt élni. Csáky szerint pedig ebben rejlik a politikus igazi nagysága, ami egyedülállóvá teszi őt a kommunista kor volt kelet-közép-európai politikusai között. A bevezetőben a szerző előrebocsátotta azt is, hogy számára a két személy közül Nagy a pozitív karakter, míg Kádár a „rossz”, így a darabot is ennek mentén írta meg.

Ezután következett a csaknem egyórás előadás. A sötétben megjelenik egy öreg alak feketében, csak a nyakkendője vörös, felkapcsolja az olvasólámpát az asztalon, és elkezd pakolni. Még nekem is, aki nem éltem abban a korban, világos, hogy ki ő. Nemsokára az ellenkező irányból megjelenik a másik személy is: fekete nadrágban és ingben, jellegzetes keretes szemüvegében, de az ő zakója fehér. Ezzel mutatja ki, hogy melyik oldalon áll.

Aztán elkezdenek beszélgetni, és itt válik igazán izgalmassá a történet. Izgalmassá, pedig semmiféle akció nem történik az egész darabban, csak annyi, hogy Kádár egy alkalommal lesöpri a táblán álló sakkfigurákat.

Mégis lebilincselő, és a közönség is lélegzet-visszafojtva figyeli kettejük beszélgetését, mert szó esik mindenről: a második világháború lezárásától kezdve – ha csak hipotetikusan is, de – egészen a rendszerváltásig.

Nagy visszatérő gondolata egykori társa ellen, hogy Kádár véreskezű diktátor, aki 1956-ban elárulta az országot. Kádár igyekszik minden módon hárítani: „1957. május 1-jén milyen nagy népünnepély volt a Hősök terén, a ’60-as évekre nemzetközileg is elfogadták Magyarországot, a nép „Kádár apánk”-nak szólította őt, és a ’80-as években egy nyugati felmérés szerint az ország akár meg is választotta volna őt miniszterelnöknek egy esetleges titkos választáson”. Nagy azonban nem tágít: 1956 megtorlása Haynauhoz és 1849-hez volt hasonló. Kádár mentegeti magát, hogy nem volt más választása, „vagy jobb lett volna, ha visszajön Rákosi és az ő köre?!” De ő is visszavág Nagynak, mondván, hogy Nagy mindig csak tetszelegni akart a népnek, nem ismerte fel jól a helyzeteit, sőt az 1956. november 4-ei híres rádióbeszédében pont ő hagyta cserben a magyarságot. Az egyik tetőponton azonban már indulatosan kiáltja: „Én nem vagyok gyilkos!”

Kemény szavak hangzanak el, terítékre kerül minden és mindenki: Horthy, Sztálin, Hruscsov, Ceausescu, Brezsnyev, egyszer még Hitlert is említik. Egy dologban „értenek egyet”, hogy nem volt más választásuk, amikor cselekedtek – csak éppen az ellenkező nézőpontból…

A teremben végig csendben figyelt mindenki. Ennek egyik oka az volt, amit az előadás egyetlen gyengeségénekneveznék: a szereplők nem beszéltek eléggé hangosan. Természetesen ez részben korukból is fakad, de a Nagy Imrét játszó Ujréti Lászlónak nem egy mondatát nem értettem, pedig nem a hátsó sorokban ültem. A fokozott figyelem másik oka, hogy a székek körben voltak elrendezve, egyfajta amfiteátrumszerű kialakításban. Ebben a körben járkáltak a szereplők, inkább egymás mellett elbeszélve, és nem egyszer úgy téve, mintha a közönség soraiból érte volna őket valamilyen impulzus – ez remek megoldása volt Telihay Péter rendezőnek. Ahogy az is, hogy mivel ez egy fiktív beszélgetés, a szereplők folyton közelítettek egymás felé a színen, de sosem találkoztak.

Egyszerre tűnt olyannak, mintha a túlvilágon játszódnának az események, és olyannak, mintha a még élő Kádárt látogatná meg Nagy szelleme.

Ennek fényében érthető igazán, mikor Nagy utal arra, hogy Kádár mikor fog meghalni, és mi fog vele történni azután. Nagy előrevetíti azt is, hogy a magyar nép Kádár után egy olyan valakit fog megválasztani, aki maga is megszenvedte ’56-ot, és ugyanezzel az emberrel hivatalba lépése után néhány héttel közli az orvosa, hogy gyógyíthatatlan beteg. „Mi ez? Fátum?” – teszi fel a kérdést Nagy. Az utolsó képben leül Kádár mellé az asztalhoz még pár mondatot beszélgetni, ami egyfajta feloldást ad a drámának. Végül kisétál a színről, otthagyja Kádárt, aki csak ennyit bír mondani: „Hagyj békén! Istenem, de beteg vagyok.” Nagyé a végszó: „János, te szoktál imádkozni?”

A fejekben pedig ott marad a kérdés, amire a darab szerzője is utalt: „Milyen lelkiismerete lehet egy diktátornak?”

Az előadást egy rövid, archív bejátszás zárta Nagy Imre és társai újratemetéséről, utána pedig Nemcsák Károly színházigazgató megköszönte az egyetemnek a lehetőséget és a vendéglátást. Ezt követően még lehetett a szerzőtől is kérdezni, aki készséggel válaszolt.

Valószínűleg minden generációnak mást mondhat e darab. Mást nagyszüleinknek, akik gyerekek, esetleg fiatal felnőttek voltak 1956-ban; mást szüleinknek, akik a gulyáskommunizmusban nőttek fel, és nem egy közülük egyetemistaként érte meg a rendszerváltást. Valamint szintén mást nekünk, jelenlegi fiataloknak. Számomra komoly és elgondolkodtató élményt adott ez a színházi előadás. Egyszerre volt történelmi visszatekintés, viszont figyelmeztetett arra is, hogy hova nem szabadna eljutnunk. Megnyugtatott azonban a gondolat, hogy legnagyobb szerencsémre én már nem abban a korban születtem.


JURÁTUS HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS



A szerzőről Összes bejegyzés megtekintése

Gömbös-Pamper Zsolt

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Hozzászólás írásához, kérjük jelentkezz be.