Az alábbi cikket vitaindítónak szánjuk. Erre véleményünk szerint azért van szükség, mert az SZFE körül kialakult szituáció sokkal bonyolultabb, és sokkal több kérdést vet fel annál, minthogy egy huszárvágással el tudjuk választani egymástól a jók és rosszak, a jobbosok és balosok, a szolidárisok és elutasítók, a népiek és urbánusok, a tiltakozók és forradalmárok csoportjait. Milbacher Dániel és Oláh Márton vendégírása.
Nagyon jól tudjuk Carl Schmitt óta, hogy a politika alapvetően a barát-ellenség megkülönböztetésre épül. Ugyanakkor ez nem zárja ki azt, hogy gondolkodjunk és vitatkozzunk a minket körülvevő eseményekről, hogy beszéljünk arról, ami velünk történik. Úgy látjuk, hogy ahhoz, hogy kijjebb tudjunk lépni ebből a pofonegyszerű dichotómiából, az kell, hogy párbeszédet kezdjünk, ütköztessük álláspontjainkat, és felfedjük az egész történéssorozat körül zajló kérdéseket vagy legalább azok egy részét.
Ebben a vitaindítóban arra teszünk kísérletet, hogy nagy vonalakban felvázoljunk néhány témát, amelyet az SZFE körül zajló események felvetnek, és – ahol szükséges – szakmai alapokra helyezzük azokat, a könnyebb megértés érdekében. Ezzel szeretnénk útjára indítani egy olyan cikkvitát, cikksorozatot, amely gondolkodásra sarkallja az olvasókat és érvelésre kényszeríti a vitázni vágyókat az alább felvázolt néhány téma kapcsán.
Aki fiatal, az az SZFE-vel van?
Aki egy kicsit is foglalkozott már politikával vagy közügyekkel, abban felvetődhet az Arisztotelész által megfogalmazott sententia, amely a politika lényegi részét ragadja meg:
„Csak olyan esetekben tanácskozunk, amelyek kétféleképpen foghatók fel. Azokról a dolgokról, melyek másként nem lehettek, nincsenek és nem is lesznek, senki sem tanácskozik, ha helyesen értelmezi őket, mert nincs választási lehetőség” (Rétorika 1357a)
Azért lehetséges, hogy egy ügy terítéken van, mert különböző nézőpontokból látjuk, eltérő a véleményünk róla. Az SZFE ügy kapcsán léteznek-e olyan fiatalok, akik a kormány álláspontján vannak? Mennyire nyomja rá a bélyegét az ügy tisztaságára a polarizálódott magyar társadalom? Valóban az egyetemről, egyetemi autonómiáról van itt szó, vagy csupán csak egy újabb szegmensét láthatjuk a kormány-ellenzék cicaharcának? Ne feledjük el azt a szempontot se, hogy egy egyetemista hallgatóra nem mondhatjuk azt, hogy vegytisztán mondjuk a Momentum Mozgalom tagja. A képlet sokkal komplexebb, sokan elfelejtik, hogy a hazai kutatások (aktív fiatalok kutatás) során, az derült ki, hogy a fiatalok körében a Fidelitas a legnépszerűbb ifipolitikai tömörülés. Éppen ezért feltételezhetjük azt, hogy az egyetemeken ilyen arányban találunk jobboldali érzelmű hallgatókat. Néma kisebbséget képeznének ezek a hallgatók az egyetemeken? Mennyire vállalja egy kormánypárti hallgató a freeSZFE ellenes véleményét?
Akkor most hogy is van ez a szolidaritás?
Szolidaritás. Manapság egyre többször halljuk ezt a szót, de bizonyos esetekben mégsem tudjuk alkalmazni. Mi számít szolidaritásnak? Ha valami mellett kiállunk, mert abszolút mértékben egyetértünk az üggyel, vagy pusztán csak azért állunk ki egy mozgalom vagy eszme mellet, mert ez a trendi? A trendek uralnak minket, és mi csak úszunk az árral, vagy létezhet-e tiszta, önzetlen szolidaritás? A szolidaritás rákényszeríthető-e egy heterogén közösségre? Ha az adott közösség kicsivel kevesebb mint a fele nem szolidarítana a többséggel, akkor az most bűnnek számít? A többség vajon ebben a dilemmában is leuralja a kisebbséget, vagy előretörhet a trendellenes kisebbségi vélemény? Egyáltalán szolidaritásról beszélhetünk-e, ha valaki előírja, és előre megmondja, hogy az adott ügyben hogyan kell szolidarítanunk?
Kié a kultúra? A kultúra mindenkié?
Magyarországon a kormány évekkel ezelőtt kultúrharcot hirdetett. De mit is jelent ez? A kultúrharc lényege, hogy a – még mindig nem meghaladott – népi-urbánus vitában most már igazán döntsük el, hogy ki a legnagyobb legény. „Kinek a kulturális diktatúrája” nyomja a nép és a mára, ha lehet még jobban polarizált értelmiségi elit vállát.
De miért hirdették meg a kultúrharcot? A népi-konzervatív (természetesen magyar aktuálpolitikai viszonylatban értve konzervatív) oldal úgy érzi, hogy a könnyűzenei, a színházi és a könyvpiac teljes mértékben az urbánus-balliberális (értelmezési tartománya egyezik a „konzervatív” kifejezésével) oldal kezében van, és legfőképpen liberális értékeket közvetít, amelyek nem, hogy nem férnek meg a konzervatív értékek mellett, hanem egyenesen azok lerontására irányulnak, elég például gender kérdésekre, vagy a család fogalmára gondolnunk. Na meg persze az sincsen egészen rendben, hogy a balliberális oldal az elitet igyekszik kiszolgálni, és a nemzeti érzést teljesen kiöli a művészetből. Természetesen minden vitában legalább két fél van, így a balliberális oldal sem marad adós az önsajnáltatással. Szerintük a konzervatívok ki akarják sajátítani a művészetet, és nem minőségi, nagy tömegeknek, a népnek szóló műveket akarnak előtérbe helyezni, amelyeket a jelenlegi művészeti elit egyszerűen kiszelektálna, pont azok minősége és megalkotóik dilettantizmusa miatt. Úgy érzik, hogy bele akarnak nyúlni abba a természetes szelekcióba, amely a művészetet jellemzi. Habár azt, hogy ez a szelekció mennyire természetes, erősen lehet vitatni. Ezekből kifolyólag válaszként a kormányzó konzervatívok az állami támogatásokból kizárják az erősen balliberálisnak minősített kulturális aktorokat, és a saját preferált kulturális szereplőiket részesítik előnyben. Legalábbis ebben mindkét fél hellyel közzel egyetért…
Ezek alapján tehát a művészet alapvetően liberális? Vagy inkább konzervatív? Vagy esetleg mindkettő? Van olyan, hogy politikamentes művészet? A politika beleszólhat abba, hogy milyen legyen a művészet? Ez húzódik meg az SZFE modellváltásának hátterében? Ez a kultúrharc egy új síkja? A balliberális színház uralmának vége, és végre megkezdődhet a konzervatív színi képzés, színjátszás?
Nem vitás, az SZFE körül zajló események (is) két táborra osztották fel a közéletet. Ugyanakkor az ilyenfajta polarizáció, vagy „szekértábor-logika” kifejezetten a demokratikus értékek rombolására, mintsem építésére szolgál.
E cikk azért született, azért próbál megszületni, hogy élő kísérlete legyen annak, hogy igenis túl lehet lépni a barát-ellenség logikán, és igenis van értelme erőltetni a demokratikus párbeszédet. Ez az egyik – ha nem az egyetlen – útja annak, hogy megteremtsük azt a környezetet, amiben képesek lehetünk meghaladni azokat a megörökölt problémákat, amiket nem mi okoztunk ugyan, de most már a mi vállunkat nyomják.
Írta: Milbacher Dániel és Oláh Márton
Borítókép forrása: Mandiner
