Emlékszem a termékenységi szorongással telt
10 fullasztó évre,
mikor is arról próbáltak meggyőzni engem
Nekem sosem lehet gyermekem,
hogy csak egy nő vagyok
bennem egy hervadó
lassan kopaszodó
akácfával,
akin hajtás
nem rügyezhet
se termés
nem érhet be
csak áll és ágait lógatja:
magányosan
A gally meg-megrepedezik
majd két félre görnyed
-sóhaja reccsenés-
s apránként töredezik
míg a kíntól megszakadva
a föld felé zuhan
s hull alá álmoknak, egészségnek
a kopár talajra:
hogy a becsapódás pillanatában
a fájdalom ilyenkor
mindig gyermekkor
ízű legyen
Mindössze 23 éves voltam,
mikortól már
csak olyan akácként
tavaszodhattam,
akinek minden szerdán a rendelőben
újabb és újabb faága ekként hasadt meg,
hogy a szenvedés
vörösen sirassa el magát:
végül a lepedőbe törölve könnyeit
S amelyet majd utánam 100 Celsiuson
folyton mossanak-vasaljanak
-bánatom centrifugájában-
de belőlem a folt mégsem távozik
helyette:
bennem dörzsölődik
kényelmetlenkedve felgyűrődik
méhembe beleakadva.
S bár lelkem kiteregetett
a megszáradása már mégis elmarad
És még oly fiatal
és friss házas
nő-feleség-anya lakott nálam
és színültig reménnyel teli
egy új kezdetre:
az életre
s Rá is,
kitől hiányzó családjára vágyott.
S akivel otthonukat
az eleget kért biztonsággal berendezték
díszítésül pedig az ígéretük ragyogott mindenütt,
hogy nemcsak fellángolás, hanem élő szerelmük
s hozzá nemcsak kellék, hanem tartós a szeretetük
hogy soha nem hagyják el Egymást
Nem hagyják el,
úgy
mint engem apám 7 évesen
s édesanyám 32-őn,
egy pillanatnyilag
szebb-csinosabb-megfelelőbb nőért,
kinek -egyelőre- egyetlen előnye
a gyermektelensége,
s aki mellett apám nyugodtan lehet ismét az a kisfiú,
akit egy szülő kellő figyelemmel gondoz:
mikor még lehet a Minden és Egyetlen
s nem nő fel a világ terheivel együtt
Engem felnőtté tettél, s magad gyerekké lettél
Apa,
s, lám én így,
helyetted is
nagy lettem
érett nő
és túlélőd:
aki vágyaid és szeszélyeid
önző uralkodásában
nőtt
egy világban
fel,
-míg Te le-
ahol a viselkedésed megvetett undor volt
S amely miatt mégis engem
támadtak-bántottak
szüntelen-rendületlen,
s melyekről Te
megfeledkezve,
éltél magadnak
sikeresen-kényelmesen,
de örök csecsemőként,
kit folyton ringatni kell:
elhagyott utódaid
hiánnyal bevetett bölcsőjében,
ahol az emlék volt a takaró
és a párna a hirtelen távozásod
Sírásod pedig
még most is,
ide hallom
Apa,
egy egésznyi gyerekkori élet után
s további 10 év múltán
úgy is,
hogy karomban mégis lányom az,
aki csendesen szenderül
alig másfél hónaposan:
s parányi kis kezeivel
most ujjaim morzsolja
Pisze orra ilyenkor
aprókat tüsszentve
álmában mozdul meg bájosan,
szemhéján a vékony erezet
akácfám egykori gyökérzete
s hozzá puha bőre
a törzse
alján évgyűrűjével,
amely 11-est vés
épp kérgünk
vékony kanyarjaiba
kifaragva már belőle
családunkat,
amely Veled-Általad és édesapáddal születhetett meg:
alvó gyermekem
egyetlen Kislányunk
Utószó
Így pillantok bóbiskoló kicsimre le,
búcsúztatva ezzel el
a termékenységi szorongással telt
10 fullasztó évet,
mikor is arról próbáltak meggyőzni engem
Nekem sosem lehet gyermekem,
hogy csak egy nő vagyok
hervadó
s lassan kopaszodó,
akin hajtás mégis rügyezhetett
termés beérhetett,
aki most áll
s ágain a lombjaival
a 11. évben nem is tavaszodhatna
-anyával-papával-babával-
három alvó gyermekként
boldogabban
A borítókép forrása: 1
