Vizsgaidőszak és tragikus vizsgafelvétel ide vagy oda, van még néhány fontos(abb) téma, melyekkel nem árt tisztában lennünk. Például azzal kapcsolatban, hogy miképpen tehetjük Földünket még élhetőbbé. Miért ne emeljünk le bizonyos halkonzerveket a polcról, csak azért, hogy gyorsabban meglegyen a vacsoránk. Vagy tudjuk-e, hogy az algák sokkal több oxigént termelnek, mint az esőerdők? És végső soron a túlhalászat, az óceánok és tengerek ökoszisztémáinak totális felborítása ezen a területen is lecsapódik.
A Netflix közreműködésével 2021. március 24-én jött ki Ali Tabrizi, brit dokumentumfilm direktor rendezésével és főszereplésével a Seaspiracy című másfél órás tényfeltáró alkotás, mely igencsak sokkolta nézőit az általa közölt tényekkel. Az oknyomozó dokut (ami nem is annyira oknyomozó, mert a pártatlanság, objektivitás hiányzik belőle) a kritikusok, vagyis a témában egyébként nem laikusnak tekinthetők, erős túlzásnak találják. A rendezőt ismerve azonban pont ez volt a cél: minél nagyobb benyomást tenni azokra, akiktől ez idáig teljesen idegen volt ez a világ.
Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy az a fajta túlhalászat, mely napjainkban folyik, nem fenntartható. Bár az az állítás, hogy 2048-ra nem marad hal az óceánokban – ha továbbra is hasonlóképpen folyik az óceánok és tengerek élővilágának kizsákmányolása, az ökoszisztéma felforgatása – sem igaz. Ez a megállapítás egy 2006-os tanulmányból származik, melynek szerzője később maga is elismerte tévedését a módszertani hibák miatt. De azért továbbra se dőljünk hátra, mert ha nem változtatunk, akkor ez valóban be fog következni: a tudomány jelen álláspontja szerint 2100-2150-es évekre kezdenek kipusztulni a halak.
Fenntarthatatlan halászat?
A fenntarthatóság legelterjedtebb meghatározását az ún. Brundtland-jelentésben fogalmazták meg 1987-ben az ENSZ égisze alatt. „A fenntarthatóság olyan fejlődés, amely megfelel a jelen igényeinek anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő nemzedékeinek a saját szükségleteik kielégítésére és életstílusuk megválasztására való képességét.” A fogalom a következő három dimenzión keresztül ragadható meg leginkább: környezet, gazdaság és a társadalom. Vagyis az élőhelyek kizsákmányolása nélkül egy olyan gazdasági rendszer működtetése a cél, mely a jelen társadalmak igényeit tökéletesen ellátja anélkül, hogy veszélybe sodorná az utánunk következő generációk életminőségét.
De mit is takar egészen pontosan a fenntarthatatlan (kizsákmányoló) halászat? Röviden és tömören: környezetszennyezést, a halpopulációk valóságos kiirtását, a vízvilág ökoszisztémájának lerombolását, és mindemellett ezer szállal kapcsolódik a korrupcióhoz és a szervezett bűnözéshez is. A dokumentumfilm a kizsákmányolás fő bűnöseivé Japánt, Hongkongot, Kínát és Thaiföldet kiáltja ki, de azt már kevésbé hangsúlyozza, hogy a nyugati világ az, amely a legnagyobb keresletet teremti meg a haltermékekre. Azt is ki kell emelni, hogy ez egy olyan iparág a bűnös országokban, mely jelenleg százmilliók számára nyújtja a napi kenyeret és nem lehet egyik napról a másikra gyökeresen megváltoztatni. Egyesek számára ez az egyetlen mód megélhetésük előteremtéséhez, olyannyira, hogy vállalják: elszenvedői lesznek a modern rabszolgatartásnak (a helyi maffia által). Nem ritka sajnos még az sem, hogy gyilkosságok áldozataivá válnak a teljesen kiszolgáltatott dolgozók, a nyílt vizeken éppúgy, mint az illegális halászközpontokon.
Fontos hangsúlyozni továbbá azt is, hogy ma már nem a műanyag szívószálakkal (mint szimbolikus műanyag hulladékforrásokkal – a szerző megjegyzése) van a legnagyobb probléma az óceánok élővilágát érintően. Sőt, ezek mennyisége kimondottan eltörpül a halászat olyan „melléktermékei” mellett, mint a vizekbe veszett különféle damilok, zsinórok, halászhálók.
A film ezzel azt is üzeni, hogy az egyszer használatos műanyagok csökkentéséért vívott küzdelem kezd révbe érni, az egyén óriási hatással tud lenni a döntéshozókra. És most a következő lépés, hogy tudatosabb halfogyasztókká váljunk, csökkentve ezzel a kifogott halmennyiséget.
A kihalászott halak negyven százalékát akaratlanul fogják ki, amit ha ritkán még élve, vissza is dobnak, súlyos traumát idéznek elő azok szervezetében. Például a tonhal, mint az egyik legkeresettebb halfajta az élelmiszerboltok polcain, rengeteg delfin pusztulását okozza mellékfogásként (bycatch). Nem véletlenül születtek meg a Delfin-barát és a Delfin-mentes címkék a különböző konzerv termékeken. Ezekre vásárláskor feltétlenül legyünk figyelemmel, és az olyan termékeket, melyeken semmiféle ehhez hasonló jelzés nem található, azonnal tegyük vissza!
A film egyébként kiemeli, hogy a címke könnyen megvásárolható, és valójában nem garantálja a delfinek védelmét. Személyes véleményem azonban, hogy többet ér a semminél, és sajnos tökéletes védelem sehol sem garantálható. Bár valóban, ezen a területen is van még hova fejlődnünk.
Érdekességképpen megemlíteném, hogy Nagy-Britannia törvénybe foglalta a gerincesek védelmét, vagyis hangsúlyozzák, hogy az állatok is tudatában vannak érzéseiknek és érzelmeiknek.
Képesek örömöt és vidámságot, szenvedést és fájdalmat érezni. Tehát ne higgyük azt, hogy a halak, a fejlettebb tengeri emlősök pedig főleg, ne rendelkeznének összetett érzelmekkel. Ez is egy megoldás lehet tehát, ha követnénk a brit példát az állatjogok területén, hogy ne essünk abba a hibába, hogy tömegmészárszékeket üzemeltetünk feleslegesen.
A halak tenyésztését sokan „környezetbarátabbnak” tartják, mint a vadon élők halászatát, mivel nem az élővilág populációiból vesznek el. Ugyanakkor több probléma adódik itt is, amire kitér a film. Hányan vagyunk annak tudatában, hogy a tenyésztett ragadozó halakat (néhány számunkra ismerős példát említve: harcsa, süllő, csuka, sügér) az élővizekből kifogott vadonélőkkel táplálnak? Vagy azzal, hogy a tenyésztett lazacot kémiai vegyszerekkel színezik, különben szürke lenne? És azzal, hogy ha egy haltelepen felüti a fejét valamely parazita, vagy betegség, az egész halállomány pusztulni fog, tehát minden addig felhasznált nyersanyagforrás szemét lesz?
Konklúzió
A drasztikus helyzet szemléltetésére zárásként kiemelendő, hogy évente körülbelül 2,7 trillió hal akad fenn a halászhálókon, amely percenként 5 millió halat jelent.
Fel tudjuk ezt fogni? A fenntarthatóság érdekében mindez azt üzeni, hogy komolyan meg kell fontolnunk halfogyasztási szokásainkat.
Sőt, Tabrizi még szélsőségesebb álláspontot képvisel. A veganizmusban látja a végső megoldást, és műve is burkoltan ezt a fajta életmódot népszerűsíti. (Sajnos ide a vegetáriánus kategória is kevés, mivel az kifejezetten „megengedi” a halfogyasztást.) Be kell látnunk azonban, hogy a világtól ez elvárhatatlan. Ennek ellenére muszáj lesz étrendünkön változtatnunk, tudatosabb fogyasztókká válnunk és célzottan csökkenteni ökológiai lábnyomunkat. Ez mindannyiunk, mint egyének feladata. Jól láthatjuk tehát, hogy a válság rendkívül összetett, és nem oldható meg egyszerre, de van remény. A világ döntéshozóinak és jogalkotóinak is minél előbb észre kell vennie ezt a fajta problémát is. Kezdetnek pedig aki teheti, nézze meg a dokumentumfilmet.
Egy tipp, hogy tudatosabbak lehessünk
Sokan az Omega-3 zsírsavak miatt tartják fontosnak a halfogyasztást, azt azonban már kevesen tudják, hogy olyan, mint halolaj, valójában nem létezik. Ezt az anyagot ugyanis nem a halak állítják elő szervezetükben, hanem táplálkozásukkal viszik be ők is, mégpedig az algák fogyasztásával. Érdemes tehát ezeket a zsírsavakat az eredeti forrásból fedeznünk, vagyis a különféle alga készítményekből.
