Amennyiben a Google keresőmotorjában rákeresünk a „jogászok miért…” kifejezésre, a keresési javaslatok között a „gőgösök”, „önzők”, „boldogtalanok”, „leterheltek” és „fontosak a társadalom számára” kulcsszavak szerepelnek. Kevés ennél beszédesebb jellemzésbe ütközhetünk egészen véletlenül. Vajon mi lehet az oka annak, hogy a jogász, illetve a joghallgató társadalom korántsem bizalomkeltő megítélésén még a 2001-ben rögös útjára indított „Szeresd az ügyvéded nap” sem segített sokat? Tényleg igazak a felsorolt tulajdonságok, mint a jogi munka viszolyogtató kórképei? Egy cikk erejéig játsszunk el a gondolattal, hogy a már említett kulcsszavak ténylegesen a valóságot tükrözik-e!
Versenyhelyzet
A joghallgatók magabiztosságát számos faktor befolyásolja. Ilyen faktor például az a kifejezetten kompetitív közeg, melyben az elsődleges cél – legtöbb esetben kényszerből – a szaktársak, vagyis a „konkurencia” maguk alá gyűrése.
Jogászokból ugyanis Dunát lehetne rekeszteni,
tartja a felettébb bölcs „dakota közmondás”. Évente megközelítőleg 1200-1500 jogász teljesíti országszerte az abszolutóriumot a nyolc jogi kar egyikén és szerzi meg a jogász végzettséget. Ennélfogva számottevő a frissdiplomások száma. Kiemelten fontos kérdés azonban, hogy mi különbözteti meg őket egymástól szakmai téren és kölcsönöz számukra munkaerőpiaci értéket. A kérdés megválaszolásához vezető úton megállapítást nyer, hogy a legtöbb joghallgató igyekszik minél több, az egyetemi tanulmányait meghaladó tevékenységet folytatni, akár egyetemen belül, akár azon kívül. Példának okáért jogi tanulmányíró, perbeszédmondó versenyeken indulnak, szakkollégiumokhoz csatlakoznak, gyakornoki munkát végeznek vagy demonstrátori pozíciót töltenek be egy tanszéknél.
Ezen többletkötelezettségek hatására a hallgatók jelentős hányadánál megszokottnak számít a túlterheltség, az alváshiány és a folytonos stressz. Mindezek együttesen pedig előbb-utóbb a mentális egészség gyors romlásához, akár kiégéshez is vezethetnek, már az egyetemi évek alatt is. Ezek a hallgatók ugyanis gyakran szembesülnek azzal, hogy más képzési területen tanuló társaik élete jóval könnyedebb, sőt nappali tagozat mellett teljes munkaidős állásokat vállalhatnak, van idejük szórakozni, más képességeiket fejleszteni. Kétségtelenül nehéz lehet olykor az imént ismertetett jelenséget megemészteni, hirtelen felindulásból pedig megszólal az arrogancia hangja: „a te ötösöd nálunk még kettes se lenne” és a „te el sem tudod képzelni, mennyit kell tanulni”.
Továbbá nem ritkán előfordul, hogy a mérhetetlen ego valójában egy ugyancsak mérhetetlen kisebbségi komplexus következménye. Tegyük fel, hogy a joghallgató – az online vizsgaidőszak lehetőségeihez képest – becsületesen tanul, igyekszik különböző vállalásokkal bővíteni az önéletrajzát, azonban mégis azzal kell szembesülnie, hogy más társai kiemelkedőbb eredményekkel büszkélkedhetnek, jobb lehetőségekhez jutnak hozzá.
Ez kétféle reakciót válthat ki az egyénből: vagy még inkább motiválja a teljesítményre, akár kapacitásain felül is, vagy pedig elveszi a kedvét a versenytől, hiszen mégis miféle létjogosultsága lehetne a szakmában, ha a konkurencia ilyen tehetséges? Előbbi esetben a teljesítmény – és megfelelési kényszer, utóbbi esetben a csalódottság, amihez hozzáadódhat az esetleges rossz vizsgatapasztalat, illetve a sikerélmény hiánya, könnyen okozhat hatalmas rombolást az önbizalomban. Ha pedig önmagát és saját teljesítményét az erős konkurencia miatt kudarcnak éli meg, másokon, adott esetben más egyetemek hallgatóin még „találhat fogást”, hiszen náluk jobbnak bizonyulhat, ezáltal a beképzeltség egyfajta védelmi mechanizmusként funkcionálhat.
A jogi területen végzett gyakornokság kultúrája újabb példa az önértékelés alacsony voltára. Mi mással magyarázható az a tény, hogy a joghallgatók ingyen vagy megalázó óradíjakért örömmel végeznek gyakornoki munkát szemben egy mérnökkel vagy informatikussal? Az irodák természetesen azzal érvelnek, hogy a náluk töltött gyakorlati idő a hallgató tanulását segíti elő, mely érvelés abban az esetben bizonyulhat helyesnek, amennyiben nem kávéfőzés, takarítás és postai levélfeladás a szakmai feladat.
Fontos kiemelni azonban, hogy az elvégzett munkával bármely munkahelyen megszerez bizonyos mennyiségű tudást és tapasztalatot a munkavállaló. Nem is beszélve arról, hogy a gyakornokok kizsákmányolása még inkább kinyitja az ollót a társadalmi osztályok között. Hiszen hiába akar dolgozni egy hátrányos helyzetű hallgató gyakornokként, ha kénytelen saját megélhetését biztosítani. Ebben az esetben előbb vállal munkát egy jobban fizető, de számára szakmaidegen munkahelyen, amelynek eredményeképp egy biztos családi, illetve anyagi háttérrel rendelkező hallgató akár több éves releváns munkatapasztalattal gazdagodik és kerül kevésbé tehetős társa elé a munkaerőpiaci versenyben.
Nem lenne tehát logikus, hogy a gyakornok munkája ellenértékét is magáénak tudhassa? Gyakori eset, hogy amennyiben a hallgató mégis részesül anyagi juttatásban, a munkaadó iroda nem jelenti be, hanem feketén dolgoztatja, ami – valahol, valljuk be – jogászok között meglehetősen ironikus.
Jogászi identitás
A joghallgatók gyakran esnek abba a hibába, hogy identitásuk meghatározó részeként tekintenek a jogra. Természetesen nem bűn büszkeséggel gondolni arra, hogy az ember egy bizonyos tudományterületet hallgat, de vajon mi lehet az oka annak, hogy a jogi képzésben résztvevők előszeretettel adják (akár többször is) beszélgetőpartnereik tudtára, mely egyetem mely szakján tanulnak? Előfordulhat, hogy a jogi tanulmányok társadalmi megbecsültsége által igyekeznek a saját önbecsülésük és a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyük javítására egyaránt?
A pályaszocializáció során szintén közrejátszhat, hogy a joghallgató saját társaitól is igyekszik eltanulni – akár nem tudatosan is – bizonyos normákat. Ezen normák között találhatóak károsak is, mint például, hogy adott egyetemek adott szakjai úgynevezett büfészakok, vagyis diplomát ugyan adnak, ám az ott szerzett képesítésnek és tudásnak nincs vagy mérethetetlenül alacsony a munkaerőpiaci értéke. Hasonlóan ártalmas az az általánosnak számító tévhit, mely szerint kizárólag azért, mert valaki jogot hallgat, kimondva-kimondatlanul is, de értékesebb, mint mások. Ennek a feltételezésnek a jogászok által a társadalmi hierarchiában elfoglalt magasztos hely, illetve a kiemelkedőnek gondolt – és birtokolni vélt – tudásmennyiség adja táptalaját. A valóság ezzel szemben viszont az, hogy a jogérvényesítés tengerében egy jogász csak egy apró sziget, mely lényeges ugyan, de korántsem megkerülhetetlen vagy pótolhatatlan.
További érv lehet a hivatásszemélyiség túlzásba vitt elsajátítása. Hiszen milyen is a tökéletes jogász? Mindig a legrosszabb esetre készül fel, azt szem előtt tartva alkotja meg a szerződést. Emellett bizalmatlan, hiszen, ha a bizalom, maga az adott szó elég lenne, olyan jogintézmények vesztenék értelmüket, illetve üresednének ki, mint a kötelmi jog szavatosságaira, biztosítékaira irányadó előírások.
A jó jogász mindezen felül analitikus gondolkozással rendelkezik, a képzési és kimeneti követelmények alapján képes az érvek tiszta, logikus felépítésére és használatára. A jogeseteket pedig különösen fontos, hogy objektív szemmel vizsgálja, illetve a célja az, hogy az ellenfelét legyőzze egy „intellektuális csatában”.
Mindezen tulajdonságai és a fentebb felsorolt problémái egy önmagát „érzelmi elefántcsonttoronyba” zárt jogásznak a külső szemlélő nézőpontjából inkább arroganciának és hihetetlen mértékű egoizmusnak tűnhetnek.
Jövőbeli kilátások
Vajon mi adhat még okot a túlzott magabiztosságra? Az ELTE – ÁJK jogász szak önköltséges képzésére a jelentkezőknek – hogy felvételt nyerjenek – 2020-ban 352, 2021-ben 370, 2022-ben 350 pontot kellett elérnie az 500 pontból. Ezek az értékek nem feltétlenül adnak okot büszkeségre, ellentétben az állami támogatás elnyeréséért szükséges 460, 472, 475 pontos bekerülési küszöbökkel szemben.
Érdemes lehet még vizsgálni a pályaválasztás során sokaknak döntő fontosságú faktort, a bérezést. A KSH 2021-es, teljes munkaidőben foglalkoztatottak bruttó átlagkeresetéről készített statisztikája alapján a 30 év alatti, tehát pályakezdő ügyvédek bruttó 375.012, – Ft-ot, a jogtanácsosok bruttó 531.789, – Ft-ot vihetnek haza. A felmérés talán legmeglepőbb pontja, hogy a legmagasabb átlagkeresettel az ügyészek és a bírák rendelkeznek a jogi szakmában elhelyezkedők között, tekintve, hogy a 40-49 éves korosztályba tartozó személyeket bruttó 1 millió forint feletti díjazás illeti meg. A pozícióikra azonban többszörös a túljelentkezés, a karrierút során pedig számos lépcsőt kell megmászni.
A felmérés adatait áttekintve kijelenthető, hogy a klasszikus jogi pályák nagy befektetésnek számítanak időben, energiában és költségekben egyaránt.
Az ügyvédek tekintetében – a csúszást bele nem számítva a 10 féléves egyetemi képzést (és a nagyrészt ingyen végzett gyakornokságot) követő 3 év kötelező joggyakorlat és a szakvizsga után megkezdett praktizálás anyagi hozama által – nem minden esetben térül meg a ráfordítás.
Kérdésként merül fel: ha a munka anyagi megbecsültsége nem is, talán a társadalmi megbecsültség okot adhat a magabiztosságra?
A cikk elsődleges célja az olvasó elgondolkodtatása, nem pedig megsértése, hiszen minden egyezés a valósággal kizárólag a magyar jogászképzés és néhány szóbeszéd műve.
