A fekete halál legyőzői – „Az emberekben több a csodálnivaló, mint a megvetnivaló”

person-in-black-coat-and-hat-with-plague-doctor-mask-1607862

Az 1940-es években járunk, Algéria egy Oran nevű városában, ahol a pestisjárvány könyörtelenül szedi áldozatait. A katasztrófa azonban bármelyik városban és korszakban történhetne, nem függ sem tértől, sem időtől. Camus A pestisben az egyének és a közösség sorsát is lefesti nekünk.

Albert Camus a XX. század egyik legjelentősebb egzisztencialista szerzője, algériai francia családban nevelkedett. Regényei színhelyéül is gyakran választotta az észak-afrikai, sivatagos országot. A pestis hátborzongató története is ebben a miliőben játszódik. A regény 1947-ben jelent meg először, napjainkban pedig újból nagy népszerűségnek örvend, főleg a franciák körében. Sokan úgy tartják, a műben a pestis a fasizmust és annak kegyetlen pusztítását jelképezi, amiben már semmi emberi sincs. A történetben azonban szerencsére vannak olyanok, akik nem hajlandóak beletörődni a megállíthatatlanba, és minden eszközzel harcolnak a csapás ellen.

Ebben a csöppet sem különleges városban, a teljesen átlagos hétköznapok egyikén Bernard Rieux doktor figyelmes lesz egy patkányra, melynek száján vér csordul ki, ám az orvos nem tulajdonít nagy jelentőséget az eseménynek, hanem saját magánéleti problémáival, pontosabban felesége betegségével van elfoglalva. A regényt végigkíséri az egyén és a közösség életének kettőssége. A sajtót nem foglalkoztatja, ami titokban a házakban történik, nem érdeklik az emberéletek, csak ami az utcán történik, vagyis a patkányhullák tömeges megjelenése.

A város hosszú ideig tagadásban él, az emberek úgy gondolják, az nem lehet, hogy náluk pestis pusztít. „Nyugaton már nyoma sincs”, senki sem hal meg ma már pestisben, „mindenki tudja, csak a halottak nem”, teszi hozzá Camus.

Ahhoz, hogy az emberek megszokott életvitelüket, főként a kereskedést folytathassák, elképzelhetetlen az együttélés ezzel a betegséggel, még a modern halál is kényelmetlen lenne számukra, nemhogy ez a középkori pestis.

Amikor elkerülhetetlenné válik a beismerés, már késő. A pestis könyörtelenül szedi áldozatait, tekintet nélkül nemre és korra. A várost a hatóságok vesztegzár alá helyezik, kollektív börtön épül ki. Camus több egyéni sorsot és ezeknek az egész városra gyakorolt hatását is bemutatja, ahogy fogalmaz: „A közjó az egyesek jólétéből áll.” Azonban nem csak az egyének befolyásolják a járvány kimenetelét. Mindegyik szereplő egyetért abban, hogy valami emberektől független erő is közrejátszik a betegség terjedésében.

merlin_170471607_f17c53a8-ea19-493c-9a7e-20784a91434e-superJumbo

Az emberi jellemről sokat elárul, hogyan viszonyul a közösséghez egy ilyen helyzetben. Rieux, amint felismeri a helyzetet, csak a közösségért éli napjait. Orvosként óriási megpróbáltatást jelent számára, amikor rájön, nem tehet semmit, nem gyógyíthat, csupán a tényeket közölheti, diagnosztizálhat. A munkáját azután is áldozatosan folytatja, hogy a közösség hátat fordít neki, ugyanis már nem a hős orvost látják benne, mint a járvány előtt, csupán azt az embert, aki nem tudta megmenteni szeretteiket. Az orvos, a pap, az újságíró, a likőrügynök, a hivatalvezető és az ápoló története bontakozik ki a regény oldalain.

A szereplők közül többen kezdetben csak a saját egyéni érdekeikkel törődnek, de menet közben van, akinél pálfordulás következik be: rájön, nincs joga ehhez. S míg némelyikük minden egyéni érdek elé helyezi szép lassan a közösséget, saját sorsáról szinte teljesen megfeledkezve, mások ellenkezőleg: ahogy tudjuk, az emberi természet hajlamos az individualizmusra. (Az ábrázolás jellegzetessége, hogy az elbeszélő a magukkal törődőket sem ítéli el, természetesnek tartja egy ilyen helyzetben ezt a fajta viselkedést.) Egyik szereplőnk kifejezetten örül a pusztító csapásnak egy igen érdekes indok miatt. A férfi úgy fogalmaz, hogy a rákbetegeket nem autóbalesetben látjuk meghalni, vagyis ezzel a katasztrófával ő egy esetleges másikat tud elkerülni, aminek bekövetkeztétől jogosan tarthatott.

A hősök, akik igyekeznek megfékezni a katasztrófát, különbözőképpen fogják fel a célt, és eszközeik is különböznek, ám végeredményben a városért és annak lakosaiért munkálkodnak. Az egyéni fájdalmak lassan elvesztik jelentőségüket, a közösség kerül előtérbe: hiszen „nincs az a szenvedés, amely ne lenne egyben a többieké”.

A város lakói eleinte – akárcsak egy háború esetében – meg vannak róla győződve, hogy ez nem tarthat sokáig, hamarosan minden visszaáll megszokott medrébe. „Az ember természetesen mindig megkísérelheti, hogy elfordul a nyilvánvaló igazságtól, eltakarhatja a szemét, de az igazság végül oly szörnyű erős, hogy mindent legyőz.” A szemek eltakarása kezdetben főként abban áll, hogy az emberek minden szabadidejükben kávéházba, moziba, illetve színházba járnak: aki frakkot húz, annak nem létezik a pestis. Viszont, amikor már a családjukban történnek a katasztrófák, nem lehetnek többé vakok, a halottakat el kell temetni. Ebben nyilvánul meg az élet teljes abszurditása. Egyik nap még a kávéházban ülnek, másik nap már az elhunytakat szállító kocsit követik, hogy aztán a temető kapujából végignézzék, ahogy halottaikat egy tömegsírba dobják.

Camus rendkívül részletesen és naturalista módon írja le a járvány természetét és mindennapjait, kezdve a betegséggel magával, amit a betegek és hozzátartozóik viselkedése, majd a temetések követnek. Utóbbiakat egy idő után igencsak nehezen lehet temetésnek nevezni. Az író ábrázolásában a város szinte egy emberként hagyja el magát és törődik bele az elkerülhetetlenbe.

Sokaknak a halál szinte megváltás lenne, megváltás a kétségtől és a fásultságtól, amik a mindennapokat jellemzik. Minden egyes nap halottak napjává válik.

A történet egyik legmegrázóbb pillanata, mikor egy gyermek meghal annak ellenére, hogy beadták számára a lehetséges ellenszert. Ráadásul szenvedéseit több szereplő szemszögéből is végigkísérjük. A papnak a mű elején az a teóriája (melyet igencsak fenyegető hangnemben elő is ad hallgatóságának), hogy ez a csapás kollektív büntetés gyanánt jött a városra. A gyermek esete azonban őt is elbizonytalanítja. Az embereket egy ideig az a gondolat foglalkoztatja, hogy mihez fognak majd kezdeni a pestis után, később ezek a képzelgések egyre inkább eltűnőben vannak, csak a konok várakozás marad. Az oraniak szépen lassan rádöbbennek, hogy nem igaz az, hogy a pestis őket nem érheti el, a betegség nem válogat, ugyanúgy elviszi az ártatlant és a bűnöst. Ami eddig elképzelhetetlennek tűnt, a mindennapok valóságává vált.

stethoscope-840125_1920

A kérdés a teljes történet alatt adott: folytathatjuk-e ugyanolyan életünket, mint azelőtt? Tehetünk-e úgy, mintha a járvány meg sem történt volna, vagy fel kell égetnünk minden hidat, ami a múltba vezet, és elölről, tiszta lappal kell kezdenünk életünket? Egyáltalán vége lehet-e valaha is ennek a rémálomnak? Sosem tudja meg senki, mi okozta a bajt, és azt sem, mi állítja meg. Egy biztos, a pestis van annyira alattomos, hogy bármikor újra felébresztheti patkányait, a szunnyadó betegség megint halálos támadásba kezdhet.

A könyv valósággal fogva tartja az embert, a leírások és a cselekmény nem engedi szabadulni, úgy érzi, ő is karanténban van, törődnie kell az orani emberekkel. Napjainkban ez fokozottan igaz. El-elgondolkodunk a főszereplők reakcióin a különböző szituációkban, ahol néhány esetben egészen kivételes emberi tulajdonságokkal találkozhatunk. Az egyik karakterről kiderül, hogy az ő szemüvegén keresztül láttuk a történetet, de az objektivitás kedvéért magáról is egyes szám harmadik személyben beszél, főleg azért, mert ez nem az ő története, hanem a városé. Ebben is megnyilvánul az a hozzáállás, ami a történet során végig jellemzi: számára nincs többé egyéni érdek és sors. Rá is igazak a címben már részben idézett sorok: „…amit a csapások idején tanul az ember, az, hogy az emberekben több a csodálnivaló, mint a megvetnivaló.”

Források: 1, 2

Albert Camus: A pestis. Európa, Budapest, 1991.


JURÁTUS HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS



A szerzőről Összes bejegyzés megtekintése

Horváth Lili

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Hozzászólás írásához, kérjük jelentkezz be.