Nagy valószínűséggel sokakban felmerült már a kérdés, hogy milyen feltételeknek kell eleget tenni ahhoz, hogy valakiből egyetemi oktató válhasson, valamint hogy hogyan következnek egymás után az oktatói beosztások.
A Nemzeti felsőoktatásról szóló 2011. évi CCIV. törvény (a továbbiakban: Nftv.) szerint a felsőoktatási intézményekben létesíthető oktatói munkakörök hierarchikusan követik egymást a következőképpen: tanársegéd; adjunktus; főiskolai, illetve egyetemi docens; főiskolai, illetve egyetemi tanár; végül pedig mesteroktató. Oktatói munkakör betöltéséhez legalább mesterfokozatú diplomával kell rendelkezni. Ha a felsőoktatási intézmény foglalkoztatási követelményrendszere szigorúbb előírást nem tartalmaz, akkor az egyetemi oktatóknak az alábbi utat kell megtenniük ahhoz, hogy eljussanak a ranglétra legmagasabb fokára, azaz a professzori címig.
A hierarchia legalsó lépcsőfokán a tanársegéd helyezkedik el: ennek a munkakörnek a betöltési feltétele a doktori képzés megkezdése.
A tanársegédet a doktori fokozat megszerzését követő három éven belül kell eggyel magasabb szintre, adjunktusi munkakörbe átsorolni, ha egyébként megfelel a foglalkoztatási követelményrendszerben meghatározott feltételeknek. Ezt követi a docens; itt már a doktori fokozat mellett azt is megkövetelik az oktatótól, hogy alkalmas legyen a hallgatók, a doktori képzésben részt vevők és a tanársegédek tanulmányi, tudományos, illetve művészi munkájának a vezetésére, tartson idegen nyelven előadást, és rendelkezzen megfelelő szakmai tapasztalattal az oktatás területén.
A törvény által megfogalmazott elvárásokból kitűnően látszik, hogy a docenssé váláshoz elengedhetetlen a nagyobb szakmai tapasztalat, mivel megfelelő elméleti és gyakorlati tudás nélkül elképzelhetetlen, hogy a pályájuk elején járó egyetemi oktatók tudományos munkáit, tevékenységét segítsék.
A hierarchia legmagasabb fokán az egyetemi tanárok helyezkednek el, akik jogosultak a professzori cím használatára.
Az Alaptörvény 9. cikk (4) bekezdésének c) pontja alapján a köztársasági elnök nevezi ki őket. Az egyetemi tanári poszt betöltésének feltétele a doktori fokozat, a habilitáció vagy az azzal egyenértékű nemzetközi felsőoktatási oktatói gyakorlat, valamint a nemzetközi szinten kiemelkedő tudományos, illetve művészeti munkásság.
A tudományban, kutatásban és kutatásszervezésben megszerzett szaktudás és kiemelkedő tapasztalat alkalmassá teszi őket arra, hogy a hallgatók, a doktori képzésben részt vevők és a tanársegédek munkáját vezessék, továbbá hogy idegen nyelven publikáljanak, szemináriumot, előadást tartsanak. Az egyetemi tanári munkakör nem csupán egy beosztás, hanem egy egész élet munkáját tükrözi, hiszen aki ilyen magas szintre képes eljutni, annak a tudása és a szorgalma mellett óriási elhivatottsággal, alázattal és kitartással kell rendelkeznie.
A korábban főiskolai vagy egyetemi tanári címmel rendelkezők részére nyugdíjazásukat követően a szenátus, vagyis a felsőoktatási intézmény vezető testülete Professor Emeritus vagy Professor Emerita címet adományozhat – az ezzel járó jogokat és kötelezettségeket a felsőoktatási intézmény foglalkoztatási követelményrendszerében kell meghatározni. Ez a cím fejezi ki és bizonyítja a legjobban, hogy aki az egyetemi oktatói létet választja, nem csupán foglalkozásként tekint a munkájára, hanem a hatalmas szaktudás és gyakorlati tapasztalat megszerzése, továbbadása mellett az egész életét a tudománynak szenteli.
Forrás: Nemzeti felsőoktatásról szóló 2011. évi CCIV. törvény
