Edőcs Johanna videóval társított alkotása.
Szűrt fényben kerengő Életigenek
s a közéjük csuszamló idegentestek
mint tektonikus lemezek gyűrik fel egymást.
Homályos arckontúrból csak a szem világlik,
minden más, ami még lehet, ami még van
a periféria martaléka.
Így befejezetlen minden filozófia.
Érzed? Hideg az univerzum, mint ez az üvegasztal
rásimítom tenyerem, s borzong bárhány artériám,
ez a fényes merevség maga lehet a halál.
Törpévé zsugorodik minden bizonyosság:
élethossz-tudás, kínos kuporgatás,
véres áldozati árny a logika katedrálisán,
kiégett szemek, keresztülszelt világ
ezer fel- és tízezer lemondás,
hogy a végén ne maradjon semmi
csak az illúzió meg persze egy kishalál.
Nyugodjék békében a Tudós.
Legalább őneki adassék, ha tőlünk elvetetett.
Nekünk egy korty elég a keserédes borból
(illúziószűretlen, vágyas-muskotályos)
Egy korty elég, ha megfelezzük.
Vígasztaló test-aura
részvétet rebegnek a tekintetek,
hogy az értelem bár elveszett,
de amíg még van kinek
amíg van valaki, egyetlenegy
akinek lehet,
addig megőrzöm
a pokolra szánt tekercseket.
Hunyorognak a sejtek a vérben.
Csak beszélek, beszélek, mert ha egyszer vége
akkor a készülő bizonyítás
(mi topog már és téged mustrál)
lecseréli ezt a szűretlen félhomályt,
s tán a kozmosz hőmérsékletét
is megóvja a riasztó kihűléstől.
Téged mi óv meg az öleléstől?
Eloldtam a biztonság kötelét
most kettőnk közt leng valahol a semmiben.
A szabadon engedett lemezek
ijesztő hévvel törnek egymás felé,
még nem tudjuk az eredményt,
hogy súrlódó vagy konvergens lesz szegény,
de legalább –
ez a méla, révülő csók
biztosan a miénk.
Nem robban fel semmi.
Kisebb földrengés egy azonosítatlan koordinátán
a bal szívkamra megrepedt üvegében.
Onnan szivárog kifelé
valami heves, okmentes, nemrég ébredt,
állandó késztetés.
Ne zavarj össze.
Ez ellentmond hitemnek.
Imbolyog valamennyi polc, koccannak a tekercsek,
az öngyilkos meggyőződés
hamvába halt és felébred,
a borból kicsap a prófétált béke,
(egy-két csöppje blúzod redőjébe téved)
én egyszerre szeretek és félek,
a gyűrődést-vetődést immár gerincemben érzem,
pedig Te nem teszel semmit
csak delejesen nézel.
Két kicsi lény
a szétfeszített okságmező
legeslegszélén.
Essünk le!
És zuhanjon velünk minden, amit tekercsekbe zártunk.
S a magba érve majd,
az igazságszilánkok torz felületén,
vaksin tapogatózva a tükörfényektől,
a csókra nyílt valóságban
nevezzük nevén végre
az Életigent –
hogy a szuicid értelem sebei
végre behegedjenek.
Írta: Edőcs Johanna
Kép forrása: X
